A sport és a televíziózás együttes fejlődése óriási pénzeket mozgatott meg az évtizedek folyamán. Ez értelemszerűen különböző (általában verseny)jogi kérdéseket vetett fel, mind az egyes nemzetek, mind az Európai Unió területén. A jogi szabályozás -mint minden piaci területen- a közvetítési jogok piacán is rendkívül fontos. A közvetítésekről szóló sorozat második része következik.
A sportközvetítések nézettségeinek megugrása az árak robbanásszerű növekedését és hatalmas versenyt vont magával. Ez egyrészt a kevésbé népszerűbb sportágak, másrészt a kisebb pénzből gazdálkodó tévétársaságok számára volt aggasztó folyamat. Utóbbiak esete azért érdekes, mert általában közszolgálati csatornákról beszélünk, amelyek a kereskedelmi társaságokhoz képest nagyobb lefedettséggel, ám kevesebb pénzzel rendelkeznek. Itt van a kutya elásva. Ugyanis én, mint egyszerű állampolgár miért legyek kizárva -adott esetben egy olimpiai- közvetítésből csak azért, mert a „közszolgáltatómnak” nem volt elég pénze, hogy a versenytárgyaláson a „gazdag” tv ajánlatára ráígérjen?! Az információ szabadsága, ugye. Ekkor lép be a nemzetközi jog, amely azt mondja, hogy emeljünk be bizonyos nagy érdeklődésre számot tevő sporteseményeket a védett, közérdekű események körébe. Ezeket pedig csak olyan televíziós csatorna közvetítheti, amely legalább 90 %-os lefedettséggel bír az adott tagállamban. A nemzetközi jog a tagállamokra bízza a kiemeltek meghatározásának körét. A listán szereplő eseményeket -elvileg- csak a kritériumoknak megfelelő társaságok közvetíthetik. Ez azonban sokszor üzleti érdekeket sért és erőteljes vitákat generál. A verseny szabadsága és a közérdek között ingoványos a talaj.
Gondot okoz még a tulajdonviszony meghatározása. A televíziós közvetítések joga vagyoni értékű jog, ám nem elidegeníthető, adás-vétel tárgyát nem képezheti, inkább használati jellegű. Idáig ok a nyers szakszöveg, na de kié ez a jog? Ki állítja elő magát a terméket? Első nekifutásra mindenki azt mondaná, hogy a klubok. Igen. És a játékosok? Hisz ők játszanak. Vagy a szövetség, aki rendezi a bajnokságot? És mi a helyzet a nemzetközi szövetséggel? Például a FIFA alapokmánya azt mondja, hogy egyrészt ők, másrészt a szövetségek, harmadrészt a klubok. Tehát mindenki tulajdonos?!
Általában amúgy az a megoldás, hogy a szövetségek felhatalmazást kérnek és kapnak a kluboktól az értékesítésre és a „visszaosztásra”, tehát lényegében kollektivizálnak, majd újra elosztanak. Létezik még ezen kívül vegyes, illetve olyan rendszer is, ahol a klubok saját maguk értékesítik, pl. Olaszország, Spanyolország. Itt a „kimaradó” kiscsapatok általában összeállnak egymással. Az értékesítés és az elosztás felveti a szolidaritási kérdéseket, ami viszont újabb vitákat generál. Egy kis klub miért tehet arról, hogy kicsi -ha keveset vagy nem kap, tovább nő a távolság-, a nagy pedig miért tűrje el, hogy a kicsi az ő pénzén élősködik, és így tovább. Bár sérti a szabad verseny alapelvét, az együttes értékesítést támogatja az Unió (vagyis felmentést adott), éppen a szolidaritás elve miatt.
Ehhez hasonlóan versenyjogilag szintén aggályos a kizárólagosság megszerzése, ami korábban működött. Azonban ma már nem adható el a versenysorozat összes mérkőzése egy televíziónak, különböző csomagokat kell kialakítani. Mint ahogy szerződések ideje is limitálva van és a hosszabbítás sem lehet automatikus.
Remélem, a cikk jól szemlélteti azokat a problémaköröket, amelyek a közvetítési jogok körül felmerülnek. Tény, hogy világszerte megannyi szabályozási modell van, országonként, kontinensenként különbözik -pl. az USA kongresszus a négy nagy liga kezébe adta a jogok értékesítését, holott kartell és trösztjogi szabályozásba ütközik. A jövőben még rengeteg vita lesz a jogtulajdon, az értékesítés és az elosztás területén.
Pláne azért, mert egészen elképesztő összegek vándorolnak egyik kézből a másikba.
